Oldalak

2007. augusztus 30., csütörtök

Devil levele

Ami miatt most billentyűzetet ragadtam az a Yannis írásod volt. Először is: Nagyon szívesen! :) Nem gondoltam, hogy ennyi idő múlva is emlékszel rá, sőt, megszereted legalább annyira mint én. Ilyenkor nagyon örülök, hogy az általam szeretett, kedvelt dolgok másokat is megfertőznek. Amit a 2006-os koncert DVD-ről írtál nagyon tetszett. Kifejezetten a "végigmulattam" szó tetszett. Már bocsánat de elképzeltem. A Yanni, Live at the Acropolis koncert legvége volt meg nekem kazettán azt másoltad le. A királyi 1-esen ment karácsonykor és annyira elvarázsolt mindnyájunkat, hogy majdnem a csak a végét sikerült csak felvenni. De még ez a kicsi is visszaadta a koncert hangulatát.

Így igaz! Még egyszer köszönöm, hogy akkor (10 éve, huh) felhívtad rá a figyelmem.

2007. augusztus 29., szerda

Tschipa

Doktorbácsi már régen megmondta, hogy be van gyulladva a szemem, de ami a minap történt, az mégiscsak meglepett.

Az egész úgy kezdődött, hogy az egészséges állapotomból egy huszárvágással odáig jutottam, hogy elkezdett viszketni felváltva a bal- és jobb szemem. Nem kicsit, jobbat mondok: nagyon. Soha semmi bajom nem volt a szememmel, ezt hozzá kell tegyem. Éppen örültem, hogy micsoda örömöm lesz (bal szem), amikor hirtelen a mélabú került kilátásba (jobb szem), és napokig ez is maradt. Hétvégén már olyan szinten kész voltam, hogy az édesanyám által vázolt igen kreatív megoldásokat (kamillás tea, könnypótló szemcsepp) is hajlandó lettem volna alkalmazni, pedig a szemcseppet ki nem állhatom. Méginkább elfogott a jeges rémület vasárnap reggelre, amikoris az ominózus jobb oldali szememet nem tudtam kinyitni: összeragadt, majdhogynem végérvényesen. Nem akarnék sorokat írni arról, hogy milyen módszerekkel bírtam rá mégis, hogy nyíljék, és azt sem ecsetelném, hogyan nézett ki, amikor kinyílt, de tény, hogy a jobb szemem jóval kisebb volt, mint a bal.

- Csipás volt reggel? - kérdezte tőlem a doki, amikor hétfőn bejutottam hozzá, és megnézte a szemem.
- Az - válaszoltam én.
- Brulamycin szemcsepp - ítélkezett, miközben kezet mosott.

Így hát, már második napja, napi hat alkalommal viselem el, ahogyan a szemembe csöppen az az apró, kissé maró folyadék, és gyilkolja a csipabacilusokat.

Van a csipának latin neve?

2007. augusztus 28., kedd

Yanni Live!

Milyen érdekes, hogy hol akadunk a múltunk egy-egy darabjára. Éppen azt a weboldalt nézegettem, amin hírességek letartóztatási képei vannak, amikor ráakadtam Yannira. Ismertem a műveit régről: az 53 éves görög művész rendkívül jól keveri a világzenét a modern, elektronikus hangzással, szerelmes dalai mindig az ember fülében motoszkálnak, egyszerűen nem lehet nem szeretni, ahogyan a nagyzenekari hangszerek tökéletes pontossággal követik a dallamot, és adnak teret az egész zenének. Pontosan ez az, ami miatt már középiskolás koromban is kedveltem őt. Igaz, az akkori lehetőségek miatt csak 1-2 másolt kazettán kaparinthattam meg (köszönet érte Devilnek), de úgy is lenyűgözött.

Aztán most, újra rátaláltam.

Tegnap végigmulattam egy 2006-os koncertjét (Yanni Live!, The Concert Event, persze csak DVD-n). Elképesztő, hogy milyen társulatot hozott össze ez az ember. Hihetetlenül jól képzett zenészek játszottak, akiken látszott, hogy nem görcsölnek, hanem élvezik, amit csinálnak. Profik. Szinte csatáztak egymással, és a produkció felépítéséből adódóan minden zenésznek volt egy pár perces magánszáma, ez nagyon tetszett. Élveztem. Ráadásul az egész hihetetlenül jól szólt, meg kell őrülni.


Ma (ha a sávszél is úgy gondolja) egy régebbi, 1993-as koncertet nézek meg, Yanni, Live at the Acropolis címmel. Több forrás szerint ez a kétezer éves Akropoliszban előadott koncert volt az áttörés a zenész számára, az első siker, innentől kezdve figyelnek rá. Nagyon kíváncsi leszek, hogy egy, a tegnapinál 13 évvel idősebb filmen mennyire változnak a dolgok.


Ízelítőnek egy kis YouTube-forrás: hallgass bele, megéri! Bár a minőség nem minden videó esetében éri el még a minimumot sem, azért a lényeg hallható/látható.

2007. augusztus 27., hétfő

MyBook essential

Minden számítástechnikával foglalkozó ember gépén idővel megjelennek olyan adatok, amiket nem nagyon tud hová tenni. Ide-oda másolgatja, kiírni felesleges volna, de eldobni viszont kár lenne, így csak évekig a gépen gubbaszt. Megelégelve ezt, komolyan gondolkodom egy ilyen kütyü megvásárlásán, annál is inkább, mert a rendelkezésre álló hely a vincsesztereken soha nem elég, meg aztán a biztonsági mentéseim már több mint 5 DVD-n férnek el.


Western Digital MyBook Essential 500 GB

Rengeteg kényelmetlenséget át tudna hidalni egy ilyen kis masina. Egyrészt elfelejthetném a folyamatos DVD-re mentést, ami igencsak sok időmet rabolja. A biztonsági mentések automatizálhatóak, ez igencsak kecsegtető lehetőségnek tűnik. Az eszköz használaton kívül kikapcsolható, nem forogna állandóan, mint a gépben lévő vincseszterek, nem hangos és nem utolsó sorban rendkívül jól néz ki, tetszik. Az ára is kedvező, 32 ezer magyar forintot kérnek érte, ami nem sokkal több, mint egy belső 500 GB-os vincseszteré, viszont így az adatok könnyedén hordozhatóvá válnának két gép között, bár valljuk be, a hálózat miatt erre lenne a legkevésbé szükségem. Főként nem létszükséglet adatok és biztonsági mentések tárolására használnám, de egyelőre megálmodom még, mennyire fontos ez nekem, aztán döntök a vásárlásról.

Ha valakinek van hasonló cucca, ne habozzon megosztani velem az előnyöket és a hátrányokat.

2007. augusztus 26., vasárnap

DVD-szabvány

A szabvány elismert szervezet által alkotott vagy jóváhagyott, közmegegyezéssel elfogadott olyan műszaki (technikai) dokumentum, amely tevékenységre vagy azok eredményére vonatkozik, és olyan általános és ismételten alkalmazható szabályokat, útmutatókat vagy jellemzőket tartalmaz, amelyek alkalmazásával a rendező hatás az adott feltételek között a legkedvezőbb.

(Via Wikipedia)

Azért kerestem rá egészen pontosan a definícióra, mert a Szlovákiában készült, utólag összevágott, hosszas munkával DVD-be alakított anyagot három DVD-lejátszó háromféleképpen játszotta le. Ez meglehetősen furcsa érzeteket keltett bennem, hiszen a DVD-formátumot - elvileg - minden lejátszónak ugyanúgy kellene megjelenítenie. Talán szót sem érdemel az az ötezer forintos DVD-lejátszó, melynek képe és hangja olyan szinten volt ratyi, hogy azt elmondani nem lehet. (Bátran állíthatom, hogy egy ronggyá nyúzott VHS magnó jobb képet produkált volna, mint az. Borsózott a hátam.) Aztán egy DivX-es Grundig a bonyolultabb képváltásoknál, illetve bitráta-változásoknál akadt meg minduntalan, kis idő kellett, mire a kép és hang újra szinkronba került. Én még szerencsésnek is mondhatom magam, hogy saját asztali DVD-m ugyanúgy volt képes lejátszani a lemezt, mint ahogyan azt a vágószoftveren belül megálmodtam. Ellenkező esetben ugyanis rituálisan áldoztam volna föl, mint ezek a nagyon gazdag amerikai pernahajderek a következő, egyébként rendkívül értelmetlen videón.

2007. augusztus 25., szombat

Elkezdődött

Lezajlott az alakuló értekezlet a suliban, véget értek a pótvizsgák, és ráadásul már csak egy hét van az iskolakezdésig. Pénteken nyitóértekezlet, vasárnap évnyitó. Halad az idő, vissza kell szokni újra az iskolához. A saját és az osztályom bétaverziós órarendjét már megkaptam, mondhatom zseniális lett: az enyém se gyenge (hétfőn 9 óra, kedden egy), de az osztályt végképp nem irigylem. A három, tanévet kezdő osztályfőnöki óra csúcspontja lesz az órarend ismertetése. Lesz hőzöngés, bár valamilyen érthetetlen okból, az mindig van, ha jó az órarend, ha rossz. Valahogy mindenki azt hiszi, hogy idén elmarad a kémia óra, vagy esetleg kevesebb lesz a matek, mint eddig, pedig ez egyáltalán nincs így.

Élvezzétek a maradék egy hetet! Hétfőtől belecsapunk a lecsóba...

2007. augusztus 23., csütörtök

A fénykard

Akkor már legalább tíz perce mustráltam a kardot a vásárosnál, aki mindenféle alamuszi trükkökkel akarta azt nyíló értelmembe magyarázni. Nézegettem én ott mást is, de minduntalan csak az ragadta meg a figyelmemet: fény áradt belőle, ha bekapcsolták, olyan kellemes, színes fény. Már láttam is magam előtt, hogyan fogok vele éjszaka a vaksötétben egy kis fényt csiholni a szobámban. Mint abban a filmben! Gondolatban suhogott a kard, közben szórta a fényt, én pedig boldog voltam, előre is. A kofa csak mondta a magáét, szuper ez, fiam, nagyon szuper, az én gyerekemnek is van, csak ezzel játszik.

Ekkor ért oda édesanyám, mint a Pénz Birtokosa. Megkérdezte tőlem: Na, kinéztél magadnak valamit? Máig nem tudom megmagyarázni, hogy kis töprengés után miért mondtam azt, hogy nem.

- Akkor menjünk tovább! - mondta ő, és elindultunk, egyre távolabb álmaim tárgyától. Vissza-visszanéztem rá, de hamarosan eltűnt a szemem elől. Ekkor öt éves lehettem. Ez az első vásári élményem. Azóta, ha bárhol látok ilyen kardot, összeszorul a szívem, és ez jut eszembe.

Miért van, hogy néha nemet mondunk azokra a dolgokra, amiket nagyon szeretnénk?

2007. augusztus 22., szerda

Szlovákia - 5. nap

Mint azt tegnap említettem, az utazásról azon kívül, hogy szerencsésen hazaértünk, mást nem mondhatok el, így most inkább a szlovákiában tapasztalt érdekességekről írnék.

Mint arról már volt szó, a szlovákok meglehetősen hangosan beszélnek. Csaknem olyan vehemenciával adják elő a történeteiket, mint amennyire a svédek képesek belelendülni a mesélésbe, csak a svédek beszélgetése éneklésnek tűnik, a szlovákok meg mintha ki akarnának néha esni a saját szájukon. (Mondjad ki: Strbské Plesov, Klcov, vagy éppen Spissky Stvrtok és megérted, pedig ezek még csak településnevek voltak.) Azt, hogy nem figyelnek az emberre, az aquaparkban tapasztaltam először: neked jönnek, abszolút nem érdekli őket, hogy ott vagy, vagy nem vagy ott. Később ez a Szepesi várban is megismétlődött. Történt, hogy a toronyhoz felfelé haladva még három lépcsőfok választott el a felső szinttől, ahol várakoztak ránk. Ilyenkor én megvárom, hogy ha többen is jönnek, felérjenek, és csak azután indulok el az üres lépcsőn. Itt nem így történt: a szlovák fiatalok elindultak lefelé, hátukon túrazsákkal, így a felső három szűk lépcsőfokon egymást ide-oda préselve jutottunk át mi is, ők is. Pár másodpercet kellett volna csak várniuk, amíg felérünk.

Az ominózus egyirányú lépcső:
itt éppen apácák veszik igénybe


Vásárlás közben is történtek velünk érdekes dolgok. Egy alkalommal este nyolc felé mentünk be a Kaufland nevű bevásárlóközpontba, Igló közepén. Egy fiatal eladó éppen akkor cserélte ki az árat tartalmazó táblát: a kifliket 1 koronáról 0,5 koronára árazták le, így egy kifli megközelítőleg 4 forintba került. Pont jókor! - gondoltuk magunkban, mivel éppen mi is kiflit akartunk a másnapi túrára vásárolni. Erre azonban nem nyílt módunk, mivel 4-5 nagyobb család pillanatok alatt elözönlötte a kiflis rekeszeket, és pár perc alatt eltüntették az összes kiflit, amit csak találtak, majd több bevásárlókocsinyi kiflivel kezdtek el kifelé haladni az üzletből. Sajnálom, hogy éppen akkor nem volt nálam fényképezőgép, vagy mobil, vagy bármi, egy képet megért volna.

Másik alkalommal a Hypernova nevű üzletből jöttünk ki, amikor véres-hányásos mártásban egy nagy darab ember feküdt a bejárat előtt, biztonsági őr-körítéssel. A helyzet tehát nem jobb, mint nálunk. A termékkínálat egyébként sem sokban tér el. A nemzetközi termékek ugyanúgy megtalálhatóak. Kolbászból Csabai és Gyulai volt a választék, sőt, azt az egy csomag szalámit, amit vettünk, szintén Magyarországon állították elő, de ezt már csak vacsora közben vettük észre. Az árak nagyjából ugyanott vannak. A benzin talán némiképp drágább, mint itt, sőt volt olyan hely, ahol a dízel pár koronával meg is előzte a benzint. Vásárolni tehát semmiképpen nem éri meg átmenni - legalábbis ide, ahol mi voltunk. Viszont nagyon finomak a péksütemények és a fagyi, ezt bízvást állíthatom.

Ami még nem megszokott, és a vásárlás-témához köthető, az a kiszerelés. Vettünk 187 grammos joghurtot, 1350 grammos kenyeret, láttunk 850 ml-es üdítőitalt - ez azért felénk nem olyan gyakori.

A végére még egy gondolat az utazásról. Ha valaki autóval akar Szlovákiába menni, nyugodtan megteheti: a legeldugottabbnak tűnő hegyi falu is ki van táblázva, és minden kereszteződésben olvasható, hogy éppen hanyas számú úton tartunk, és az merrefelé visz. Nem a nálunk megszokott nagy zöld táblák jelzik a települések, hanem kis kékek. Eleinte furcsák, de gyorsan meg lehet szokni.

Búcsúzóul álljon itt egy kép, amit egy kis hegyi faluban fényképeztem. Az emberek éppen akkor indultak haza a vasárnapi miséről. Mert ilyen is van még.


Ennyit Szlovákiáról. Nagyon jó volt, és valószínű, hogy jövőre újra elutazunk, meghódítjuk a most meg nem hódított hegyeket, végigsétálunk a Hernád eddig általunk még nem látott völgyszakaszain, és új élményeket szerzünk. Addig is maradnak a szürke hétköznapok, hamarosan jönnek a már megszokott blogbejegyzések, visszaáll minden a régi kerékvágásba. Köszönöm a türelmet és a figyelmet mindenkinek!

2007. augusztus 21., kedd

Szlovákia - 4. nap

Az utolsó napra már csak egy kis vásárlást és a hazafelé való utazást terveztünk, így az utolsó előtti napba még bele kellett tuszkolni két programot: felvonózást a Tátrába, és a Szepesi vár meglátogatását.

Reggel szakadt az eső. Vártunk egy kicsit, majd úgy döntöttünk, hogy mégsem ülhetünk a szálláson egész nap, így bátran elindulunk Strbské Plesov-ba. Szerencsére az úton már nem esett, és a felvonóknál sem, így jól döntöttünk, hogy nem maradtunk a szálláson.

Megtaláltuk a felvonót

Plesov-ba könnyen odataláltunk. Leparkoltunk, legombolták rólunk az egész napos parkolás díját (160 korona volt, több, mint ezer forint). Ezt követően a sárga jelzés mentén a felvonó megtalálása nem okozott különösebb gondot. Megváltottuk retúrjegyünket (ez kb. 2000 forint volt fejenként) és elindultunk egy különös útra, ahol a lábunk a semmibe lógott, miközben alattunk 20-30 méteres (vagy még ki tudja, hogy mekkora!) mélységek tátongtak. Így haladtunk 1800 méteres magasság fölé.

Haladunk felfelé a pályán

A felvonó végpontjához érkezve megállapítottuk, hogy a kilátás remek, és az időjárás percenként változik. Hol ragyogó napsütés borította a hegyről beláható tájat, hol pedig sűrű ködszerű anyag. A felhőkkel voltunk egy vonalban, tehát ez okozhatta a ködöt. Első alkalom volt, hogy a felhők közé utazhattam. Hihetetlen dolog, bár gondolom, ez az ittenieknek mindennapos.

A felvonó a felhők közé érkezik

Ha több időnk lett volna, talán fel is túrázunk a Solisko csúcsra, de a délutáni várlátogatás erősen korlátozta az időnket, így aztán csak egy pár fényképet készítettünk.

Kilátás a felvonók végállomásától felfelé...

... és lefelé.

Tátravirág :-)

Itthon aztán, miközben a képeket rendezgettem, megtaláltam a legjobb Tátráról készült fényképemet. Lefelé menetben, hátrafordulva készítettem, úgy, hogy szinte nem is láttam, mit fotózok. Ennek ellenére, véleményem szerint, remek lett. Íme:

Ormok a felhők között

Lassan levitt a felvonó bennünket. Mivel itt több látnivaló nem akadt, így elindultunk a szállásra, hogy felfrissítsük magunkat, feltöltsük a fényképezőgép és kamera akkujait, és elinduljunk a Szepesi várba. Ráértünk, hiszen - ahogyan mi tudtuk - kilencig lehet látogatni a várat, azonban ez teljesen máshogyan volt, de ez csak a helyszínen derült ki.

A Szepesi vár látképe az útról

Szepesváraljára tartottunk, ahonnan bő fél órás meredek túrával elértük az alsó várkaput. Éppen Hodkovce (Hatkóc) faluba is mehettünk volna, innen kb. 10 perc alatt érhettük volna el a középső várudvart, de egyrészt olyan térképünk volt, amin Hatkóc nem volt feltüntetve (gondolom a viszonylag kis lélekszám miatt), másrészt pedig, így utólag átgondolva, sokkal jobb volt, hogy a domb (vagy hegy) aljáról vágtunk neki, hiszen így egészen lentről a vár tornyába jutni sokkal izgalmasabb kihívás, mint a középső udvarból.

A túraútvonal felfelé

A Szepesi vár látképe a túraútvonalról -
az időjárás semmi jóval nem kecsegtetett


Elérve az alsó várkaput, szép A4-es lapra nyomtatott felirat tájékoztatott bennünket, hogy az alsó várkapu este 6 órakor bezár. Ez nem jött jól, mivel (mint említettem) úgy tudtuk, hogy kilencig nézelődhetünk, másrészt pedig mire felértünk már negyed öt volt, így körülbelül bő másfél óránk maradt szétnézni a várban, és készíteni egy pár fotót.

Várdarabkák, mindenfelé elszórva

Körbevesz a múlt

Út a toronyba (Enyhe Minaret-érzés)

Kilátás a vártoronyból

Élet a kőfalon

Hamar eltelt az a kis idő, amit itt tölthettünk. A meredek úton lesétáltunk az autóig, és indultunk a szállásra. Holnap megyünk haza, így fájó szívvel vissza-visszanéztünk a várra, szlovákiai utazásunk utolsó állomására. Eközben eldöntöttük, hogy jövőre is jövünk, felmegyünk a Solisko csúcsra, és a várban is eltöltünk egy egész napot.

(Holnap: utazás haza. Sok minden nem történik, így inkább a Szlovákiában velünk megesett furcsa dolgokat írom le, ezzel be is fejeződik folytatásos útibeszámolóm.)

2007. augusztus 17., péntek

Szlovákia - 3. nap

A harmadik napot a pihenésnek szántuk. El is indultunk Liptószentmiklósra, ami iglótól 80 kilométerre fekszik; itt a Tatralandia nevű aquaparkot kerestük. A hely magát a környező országok legnagyobb aquaparkjaként hirdeti: meg kell mondani, valóban nagy területen helyezkedik el, azonban több alapvető probléma felmerült vele kapcsolatban, ezeket mindjárt el is sorolom.

Főbejárat az aquaparkba - mégsem mehetünk be itt...

A hely szép. Ezt meg kell vallani. Hatalmas csúszdák, friss(nek tűnő) vizű medencék, az egész hely a kikapcsolódást szolgálja. Az aktívan pihenni vágyók köteleken, függesztett létrákon mászkálhatnak ide-oda, aki azonban valóban pihenni vágyik, a medencéknél és a csúszdáknál találhat menedéket.

Aktívan pihennek. Kötélből vannak az idegeik. :-)

A bejutás meglehetősen körülményes. Először is a jegyár, amit utazás előtt a neten megnéztünk, 390 korona volt, a helyszínen rögvest 590. Ez nyolc forintjával számolva 4720 forint, tehát 1600 forinttal drágább, mint amennyit terveztünk. (Ez persze fejenként értendő.) A jegy megvétele után még le lehet (ajánlott) szurkolni 300 koronát (2400 Ft, kb.), amiért kapunk egy karóra-szerű alkalmatosságot, ami az általunk kiválasztott szekrényt nyitja és zárja - ez mondjuk praktikus: nem hagyjuk el, ráadásul vízálló, és a 300 koronát a nap végén, az óra visszaadása után visszakapjuk. A megváltott jeggyel szúrós szemű biztonsági őrök által őrzött elektronikus kapukon kell keresztülmenni, be az öltözőbe, ahol már nem lehet cipőben és papucsban mászkálni, mindenkiről összefolyik a víz, így a lábgomba terjedése igencsak elősegített.

Mire megértettük az óra és a szekrénykék működését, és eljutottunk arra a pontra, hogy most már fürödjünk és csúszkáljunk, eleredt az eső. Hatalmas dörgéssel és villámlással zuhogott alá, az úszómesterek így mindekit betereltek az öltözőkbe. Itt aztán hirtelen nagyon sokan lettünk, és mint a birkák, össze-vissza kóválygott mindenki. Aki kint volt, jött be. Aki bent volt, és nem tudta, hogy mi van kint, ment volna ki. Rendkívül szűk hely volt ez ennyi embernek, küzdöttünk az életben maradásért. Annyi előnye volt a dolognak, hogy sokan meggondolták magukat, és indultak haza, így mire elállt az eső, kevesebben lettünk.

Látkép az alsó szintről

Később kisütött a nap, és igazán meleg lett, még egy pár csúszdázásra is futotta erőnkből és időnkből. A legbosszantóbb a csúszdákban az, hogy bár valóban sok van belőlük, a legtöbbön csak ilyen úszógumihoz hasonló, több emberes alkalmatosággal lehet lecsúszni, amire várni kell egy fél órát, ezt követően fent a csúszdánál legalább negyed órát, hogy sorra kerüljünk, így 5 másodperc csúszásért 45 percet kell sorban állni, amit valahogy sehogyan sem akartam elfogadni. A hajdúszoboszlói aquaparkban jóval gyorsabban jutottunk gumihoz. Ráadásul: ide se hétvégén jöttünk, hanem pénteken: el nem tudom képzelni, hogy mennyien lehetnek itt egy hétvégi napon. Jobb ebbe nem is belegondolni.

Itt mindenki gumira vár

Alapvetően az eső is elrontotta a napunkat és a hangulatunkat, de a szlovákok mentalitása valami szörnyű: ülsz a medencében, ázol. Ő meg jön, Veled szemben. Néz rád, és ahogy közeledik a vízben, neked megy. Aztán elfordul, és megy másfelé. Semmi pardon. Labdázik, pofádba dobja. Látszólag szándékosan. Tolat a vízben, neked jön. Ülsz a padkán, több négyzetméternyi szabad hely a vízben még, melléd ül le. (Ez hülye szokás, máskor is megesett már velünk.) Dumál szlovákul, mondom magyarul: nem értem, erre csak rakja tovább szlovákul. Hát, akkor mondd. Elég nehezen megérthető egy nép, erre kellett rájönnöm. Arról nem is beszélve, hogy állandó jelleggel ordítanak. Két egymás mellett álló ember is olyan hangosan beszélget, hogy tíz méterről is hallani őket.

Csúszdák keresztül-kasul

Hazafelé, készülve a holnapi felvonózásra, készítettünk egy pár képet egy parkolóból a Tátra ormairól, valamint a hegy fölötti naplementéről. Így zárult a napunk. A pihenést is ki kellett pihenni...

Tátra távolból


Naplemente a Tátra fölött

(Következő beszámolónk a hétvégi elfoglaltságok miatt csak jövő héten esedékes. És hogy mi lesz? Felvonóval a Tátrába, magasságok és mélységek, délután pedig meglátogatjuk a Szepesi várat: utazás a történelembe. Tartsatok akkor is velünk! A PhotoBlogra kerülnek kifelé a képek, nézegessétek szorgosan!)

2007. augusztus 16., csütörtök

Szlovákia - 2. nap

Kirándulásunk második napjára a Szlovák paradicsomban való túrázás volt betervezve. Ragyogó jó időre ébredtünk, kétségünk sem lehetett afelől, hogy a legjobb napot választottuk a hegyekben való barangolásra. Iglótól autóval negyed óra alatt Csingóba (Cingov) értünk, innen indul a legtöbb túraútvonal, többek között az is, amelyiken mi haladtunk. A program egyszerűnek hangzik: felmászni a Tamás-hegyi kilátóba, majd leereszkedni a Hernád-völgyébe, és a folyó mellett sétálva visszaérkezni a kiindulási pontra. Külön érdekesség, hogy a folyó mellett néhol sziklákba vájt vasrácsokon, láncokon kapaszkodva lehet továbbjutni, erre nagyon kíváncsiak voltunk.

A túra térképe: Cingov-ból a sárga úton Tomásovsky vyhl'ad
(Tamás-hegyi kilátó) pontig, onnan sárga úton tovább Letanovsky Mlyn-ig,
piros úton le, aztán kék túraútvonalon vissza Cingov-ba. Pofonegyszerű.


A Tamás-hegyi kilátóig tulajdonképpen semmi izgalmas nem történt, azt leszámítva, hogy olyan utakon ballagtunk, ami mellett több (száz) méteres szakadék volt, majdnem függőleges. Nem egy szokványos hegyi út ez, a Bükki túra ehhez képest, mondhatni, kismiska volt. Szépen, majd később már eléggé durván haladtunk fölfelé, a fülünk be- és kidugult, kattogott, de ennek ellenére egy jó másfél óra elteltével megérkeztünk a kilátóhoz, ami tulajdonképpen egy hatalmas kőlap, mindenféle védőkorlát és egyebek nélkül.

A Tamás-hegyi kilátón állva

Eltöltöttünk itt egy fél órát, majd indultunk lefelé, követve a sárga utat. Valahol azonban egy kissé félreértelmeztük a térképet, mert a hegyről leereszkedve - bár hallottuk, hogy ott a közelben zúg a Hernád - követtük tovább a sárga utat, ami egy újabb hegyre vezetett fel. Ez azonban nem egy kényelmes kis túraútvonal volt, hanem csúszós, saras, sziklás, keresztbe dőlt fás, szűk út. Ennek ellenére mi szentül hittük, hogy jó helyen járunk, és csak haladtunk felfelé, követve a sárga jelzést, amíg el nem értük a hegytetőt. Ez azért volt rettentően nagy élmény, mert letekinthettünk 500 méter mélyre, látva a helyet, ahol lennünk kellett volna. (!) Nem volt más hátra, azon az úton, amin felszenvedtük magunkat, lementünk, és faképnél hagyva a sárga jelzést, mentünk a fülünk után.

Egy kőhíd vezetett át a Hernádon, a kőhídnál pedig meztelen cigánygyerekek fürödtek, akik meglátva bennünket, magukra kaptak valami alkalmatosságot, és körbevettek bennünket, kenyeret, pénzt és cigit követelve. Szerencsére a nyelvtudás itt sem hagyott cserben, káromkodtam hát egyet magyar módra, majd ezt követően szétszéledtek. Nem tudom, hogy a szavak egyébként igen ízes csengése, vagy pedig a hanghordozás volt az, ami erre késztette őket, de bevált. Később előre haladva még egy-egy gyerekkel találkoztunk, akik mindig újra és újra megragadták az alkalmat, hogy lejmoljanak a turistáktól egy keveset, de persze mindenki elhajtotta őket.

A kék úton haladva már alig láttunk valamit: beborult, majd az első hídon való áthaladás után eleredt az eső. Szakadt a víz, később a jég, villámlott és dörgött. Szerencsére ekkor tartottunk ott, ahol elkezdődött a sziklafalakon való mászás, így találtunk egy kis barlangot, amiben éppen elfértünk ketten, és behúzódtunk az eső idejére. Közben láttuk, hogy tapasztalt turisták esőkabátban mint mennek tovább a sártengeren, de volt olyan is, aki nem hozott semmi ilyesmit magával, így elázva baktatott a szakadó esőben. Egy jó órát vártunk, mire annyira elcsendesedett az eső, hogy tovább tudtunk indulni, viszont az eső, és a fák leveleiről csöpögő víz miatt fényképezni itt sajnos nem tudtunk... :-(

Az ezt követő út, a mászásoktól eltekintve, eseménytelenül telt el. Rengeteget sétáltunk, mire elértünk Cingov-ba, de megérte: az eső után kisütött a nap, és a levegőben lévő pára miatt, bár alig kaptunk levegőt, gyönyörű látványban volt részünk. Csillogtak az esőcseppek, olyan volt az egész, mintha felhők között sétáltunk volna. Igazán szép látvány volt, és nagyon jó volt benne sétálni.

Áttör a fény az erdő fái között

Kanyarog a Hernád

Jó úton haladunk: kék úton Cingov felé.

A túra végén, mintegy bónusz-ajándékként, megtekinthettük a Tamás-hegyi kilátót lentről is: az alábbi képen a kép tetején, a legmagasabb ponton lévő sziklatömbök alkotják.

Tamás-hegyi kilátó

Így ért véget ez a napunk. 8 óra folyamatos túra után kellőképpen elfáradtunk, és lélekben már felkészültünk a holnapi nagy pihenésre.

(Holnap: Tatralandia Aquapark, avagy hogyan lehet egy aquapark teljesen más, mint amire számít az ember. Kaland, szlovák mentalitás és az időjárás viszontagságai - tartsatok velünk!)

2007. augusztus 15., szerda

Szlovákia - 1. nap

Már júniusban eldöntöttük, hogy idén nyáron, szakítva az eddigi hagyománnyal, külföldre megyünk nyaralni. Szlovákia, mint autóval is bejárható, közeli úticél tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy külhoni tájakat és vidékeket ismerjünk meg, így aztán még időben lefoglaltuk a kedvező árú szállást Iglóban (Spisská Nová Ves). Igló jó hely abból a szempontból, hogy minden, amit csak meg akartunk nézni, közel volt, a legtávolabbi úticél (Tatralandia Aquapark) is "csak" 80 kilométerre helyezkedett el.

Az utazás a lehető legjobb hangulatban zajlott, az időjárás is tökéletes volt, az út sem bonyolult: tulajdonképpen a 3-as számú főúton kellett, hogy haladjunk Tornyosnémeti felé, ahol átléptük a határt. Itt elkérték a személyi igazolványunkat, és a tőlem legalább 5 évvel fiatalabb határőr vágyat érzett arra, hogy benézzen a csomagtartóba: benézett, látta, hogy dugig van táskákkal, mehettünk tovább. 1 perc alatt lezajlott az egész.

A szállás felé haladva különböző programokat iktattunk be. Először is megnéztük Kassa főterét. Ezen belül nagyobb figyelmet szenteltünk a Dómnak (Szent-Erzsébet székesegyház), amit éppen renováltak kívülről, de belül szét lehetett nézni. Idegenvezetőt nem kértünk, így csak futtában szemléltük meg, mi is van odabent, bár hozzáértők szerint ezernyi apró helyiség van, ami érdeklődésre tarthat számot - ez idén elmaradt.

Felkerestük a főtéren lévő zenélő szökőkutat, aminek vízsugarai az időnként felhangzó zene ütemére emelkedtek-süllyedtek. A szökőkútban lámpákat is láttunk, feltételezésünk szerint páratlan élmény lehet éjszaka, ahogyan a színes lámpák megvilágítják a vizet, mi azonban délelőtt láttuk a kutat, így erről lemaradtunk.


Kassa főtere

A Dóm bejárata

Zenélő szökőkút

Utunkat Eperjes (Presov) felé folytattuk, innen Siroké falu felé tértünk le. Itt egy kilátót kerestünk sokáig, feleslegesen mentünk fel egy darabon (gyalog, papucsban), majd vissza, mire a kiindulási ponton jobbra fordulva megláttuk magát a kilátást, amit kerestünk. :-) A távolban felsejlett a Szepesi vár, és a környező hegyek.

A Szepesi vár látképe

A szállás felé haladva megtekinthettük volna a várat, azonban nem akartunk az összes cuccunkat a kocsiban hagyva ismerkedni a kultúrával, így a várlátogatást elnapoltuk kicsit későbbre.

Magyarországi lakásunktól mintegy 350 kilométernyi autókázást követően megérkeztünk a szállást adó Iglóra. A nap hátralévő részében itt néztünk szét.

Meglehetősen nehéz volt a főtéren egy olyan éttermet találni, ahol legalább angolul meg tudtuk magunkat értetni (és ez nem feltétlenül a mi hiányos angoltudásunkból fakadt), illetve 1, azaz egy olyan helyet találtunk, ahol angol nyelvű menüt is tudtak adni. Itt a pincérlány igen készséges volt, elmagyarázta, merre tudunk bevásárolni, illetve még egyik-másik ételről is tudott bővebb információt adni annál, mint ami az étlapon szerepelt.

A másnapi kimerítő túrázást szem előtt tartva hamar álomra szenderültünk.

(Holnap: túra a Hernád-völgyében! Eltévedés, jégeső, sziklamászás, kilátó 600 méter fölött - meg ami kell egy jó túrához...)

2007. augusztus 14., kedd

Szlovákiai kirándulás

Az elmúlt héten Szlovákiában voltunk Kedvesemmel, pár ismertebb helyet bejártunk, szétnéztünk az országban. Az igen jól sikerült nyaraláson sok új tapasztalattal lettünk gazdagabbak, ezeket az elkövetkezendő napokban fogom itt a blogon ecsetelni. Amióta itthon vagyunk, összevágtam a
régebben már említett kamerával készült videókat, komplett filmet készítettem. Most még hátravan ennek DVD-be való konvertálása, plusz a több, mint 400 fénykép kiválogatása és rendszerbe foglalása, ezt követően jöhetnek a beszámolók mind levélben az ismerősöknek, mind pedig itt a blogon, mindenkinek. Holnap tehát az első nap programja következik: utazás Szlovákiába, határátlépés, Kassa, kilátók, a szállás - mindez fényképekkel illusztrálva.

Amennyiben a fotókat sikerül rendszerezni, a PhotoBlogon naponta közzéteszek egy-egy jobban sikerült felvételt.

Kalandozzatok velem!

2007. augusztus 6., hétfő

Nyári szünet

Mivel idén nyáron ilyen még nem volt, ezért most jelentem be, hogy alkotói szabadságra megyek. Legközelebb 2007. augusztus 14-én, kedden jelentkezem, friss, színes élménybeszámolókkal. Az addig írott kommentek is csak ekkor fognak megjelenni, így türelmet és megértést kérek.

Jó nyaralást mindenkinek!

2007. augusztus 4., szombat

Gizel nénéd fantáziája

Hát most mondd mán meg! Nincs nekem elég bajom, vínsígemre tán meg is hülyülök mán. De mingyán elsorolom hogy vót. Elég ahho annyi, hogy csak hallom, hogy valamelyik figerészik az eresz ajján, mondom, csak kinézek, mer' a mútkor is begyöttek hozzám, de aztat elmontam. Megint leótottam odabe mindent, kilesek, hát akkora fínyesség vót ottan, hogy mondom megvakít mingyán. Sebtibe gyöttem befele, ráfordítottam az ajtóra is, oszt' megint szótam a fijamnak, hogy győjjön átfele. De mán akkor illyen naplemente-színe vót néki, oszt halatt hátrafele a peco eresszin, megállás nékűl. Akkor oszt úgy vótam vele, hogy jóvan, mán a fijamnak szótam, de az mán ebbül semmit nem lát, oszt hirtelen ahogy ezt így végiggondolom olyan nappali fényesség lett a peco megett, mikor odaért, hogy hát mondom, mán csak kimenek, megnézem, nem-e valamelyik a lámpával szórakozik, én meg fizethetem utánnok a villanyt, nyugdíjambul. Na, úgy, ahogy vagyok e, kimenek hátra a sötétbe, maj' felbukok az udvaron, hát uramfija, ilyet én még nem láttam: a peco fala vígig van égetve, az eresz meg csupa lyuk, pedig a fijam azelőtt nem sokkal csináta meg, de mindegymán, végire járok. Ahogy menek hátra, hallom, hogy valami betyárú zúg, ollyasmi hangja vót annak, mint az uram fűrészgépjinek, amikor még élt. Álandójan azt zúgatta, Isten nyugosztajja. Na, odaérek, hát ollyan vót az, mint egy nagy tükörtojás, úgy fortyogott, oszt' eccercsak kezdett füstölni betyárú. De mán akkor kezdett megkötni, mer' megpiszkátam egy bottal, oszt' kopogott. Ekkor ért oszt oda a fijam, azt meg elkapta az ideg, mer' nem tanát a házba, ajtó tárva-nyitva, én meg, a marhája, kijátozok neki hátúrúl, hogy ehun vagyok e, ide gyere. Rohant az, fel is bukott kéccer, hallottam, oszt mongya nekem anyuka, mit csinál itt fékettőkor? Mondom néki, hogy mitláttam, meg hogy itt van előttem, kopog, mint a hétszencség, nézzedmeg. Oszt ahogy odaütök a bottal hát csak a füvet paskolom. Néz rám a fijam ott a peco megett, aszongya ámodott csak anyuka, mennyünk be mostmán. Oszt tolna befele a házba, e. Mondom neki, hogy várjácsak, nézzed meg az eresz ajját, hogy millyen lett, hát asziszed vót ott valami? Asziszed? Semmi. Én nem tudom, hogy mivót itten, de hogy nem ámottam, annyi mán bizonyos. Megréműttem megint. Vagy csak hülyülök elfele, mint a szomszéd Pirók; az meg mindég teheneket lát a kertyibe teliholdkor, oszt nekem bizonygassa, hogy ott vannak. Én el nem mondom neki, hogy mit láttam, az szentigaz.

2007. augusztus 3., péntek

Biohazard

Biológiailag veszélyesnek (angolul biological hazard, röviden biohazard) nevezzük azokat az organizmusokat, vagy anyagokat, amelyek veszélyt jelentenek az emberek egészségére. Ezek lehetnek fertőző kórházi hulladékok, vagy éppen mikroorganizmusokból, vírusokból, mérgekből tárolt minták is. A különböző mérgező anyagok "halálfej"-szimbólumához hasonlóan ezeknek a biológiaiag veszélyes, fertőző dolgoknak is megvan a saját jele, ezt biztosan ismeritek: kórházból kikerülő zsákokra, kémcsövekre festik fel, hogy az emberek tisztában legyenek azzal, hogy a tárolt anyag veszélyes, fertőző, az egészségre ártalmas.

Méreg, biohazard

Meglehetősen meglepődtem, amikor a múlt héten az egyik üzletben ilyesfajta szimbólummal ellátott ételhordókat találtam:


El nem tudom képzelni, hogy mi volt a gyártó szándéka ezzel a jelöléssel. Talán a kollégistákat célozta meg, én magam ifjú koromban ott láttam olyan organizmusokat a hűtőben, aminek az eredetét csak hosszas bogozással lehetett volna visszafejteni. (Szeptember elején hűtőbe tett, később ottfelejtett, kidurranni készülő ételhordó kibontása májusban=vegyi fegyver.)

Ilyen is van.

---
Tudományos forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Biological_hazard
Méreg, biohazard illusztráció: Wikipedia
Biohazard-zsák: http://p2library.nfesc.navy.mil

2007. augusztus 2., csütörtök

Hangyák!

Egyes források szerint a világon adott idő alatt kétszer annyi hangya születik, mint amennyi elpusztul. Ez a szám, belegondolva, hogy jelen pillanatban is hány hangyafaj hány tagja van jelen a világon, irtózatosan nagy. Be kell látnunk, hogy talán lesz idő, amikor mindent a hangyák fognak uralni. Ha mindehhez még azt is tudjuk, hogy ezek az apró teremtések mennyire intelligens lények, valamint hogy az emberi társadalomhoz mennyire hasonló struktúrában élnek, jogos az aggodalom.

A hangyák - többek között - rendkívül kitartóak. Órákig képesek próbálkozni lehetetlennek tűnő dolgokkal. Ki ne látott volna már hangyát, ami egy nálánál sokkal nagyobb morzsát vagy magot cipel a sokszor több száz méterre lévő fészkéhez. Néha leteszi, betájolja magát, majd újra felvéve a terhet megindul a megfelelő irányba. Néhány hangyafaj háziállatokat is tart: a náluk gyengébb rovarokat szinte rabszolgasorsba taszítják, és - mint az emberek a tehenet - bizonyos fajokat meg is fejnek, táplálékul használva a kinyert nedvet. Később, amikor a szolga már hasznavehetetlen, egyszerűen megölik, és egy újabb után néznek.

Sok dolgot lehetne még példaként sorolni, de nem teszem, mert ami a lényeg, és ami igazán elborzasztó, az a hangyák által felépített társadalom precizitása, a viszonylag kis méretükhöz társuló logika, és végső soron az, hogy mennyire hasonlítunk mi egymásra, hangyák és emberek. Most még mi vagyunk az erősebbek, de már verbuválódik a hadsereg.

Rettegjetek! :-)